Immáron lassan egy hete annak, hogy Jungkookkal megtörtént az a bizonyos
atrocitás, mikoris egy hatalmas pofonnal jutalmazva hagyott egy veszekedés után
ismét magamra és gondolataimra szeszélyes, és az ital hatása végett még mindig
lerészegedett állapotban.
Azóta egy szót sem váltottunk egymással, sőt az eddigiekhez képest
gyökerestül megváltozott a viselkedése velem szemben. Ritkán jött ki a
lakásából, és ha netalántán ki is jött, lehajtott fejjel harapdálta ajkait,
minél gyorsabban elvégezve azokat a teendőit, amiket kénytelen volt a házon
kívül végbevinni. Ha pedig netalántán, valamiféle véletlen folytán tekintetünk
találkozott volna, az eddigi mosolygós, vidám reakcióihoz képest a halál és a
depresszió egy kedves, élettel teli fogalom lett volna. Pusztán egy semmitmondó
pillantásomra is elkapta fejét, és összeszorította ajkait, gondosan ügyelve rá
hogy többször ne jöjjön létre semmiféle szemkontaktus sem, amire egy
hitetlenkedő ciccegés hagyta el ajkaimat.
Nem keresett, és én sem Őt. Nyilván vérig sértetve éreztem magam a kicsit
sem kellemes, égető érzést keltő pofon után, ami pár napja arcomon landolt, de…
De valamiféle bűntudat is befurakodott szomszédom szapulása, lehordása közé.
Nem tudtam hogyan, miért és miképp történt ez meg, de megtörtént, és akárhogy
is próbáltam kizárni elmémből, csakis a felé irányuló vádjaimra koncentrálva –
miszerint megütött, hazugnak nevezett, satöbbi -, egyszerűen nem ment.
Beköltözött gondolataimba, és mintha kikötözték, kiláncolták volna, az istenért
sem akart eltűnni onnan.
Összeszorított szemekkel túrtam bele szőkés tincseimbe, egy aprót nyögve.
Megalázva, megsértve éreztem magamat, de mégsem… mégsem tudtam rá úgy haragudni,
ahogy az igazi, szemét Yoongi képes lenne.
Gondolatmenetemet a csengő irritálóan hangos hangja szakította meg, így
kedvtelenül bandukoltam ajtómhoz, s erre a kedvtelenségre még egy lapáttal
rátett az, hogy szinte biztos voltam a személy kilétében, aki épp szüntelenül
nyomogatta a csengőmet.
- Jó reggelt, Yoongi Hyung – köszöntött Jimin, jobb kezét picikét
megrázva maga előtt, egy esetlennek tűnő integetést imitálva. Eldünnyögtem
valami „Jó reggelt!” félét, majd elállva az ajtóból invitáltam beljebb
barátomat.
Igen, számítottam Jimin érkezésére, hisz a tegnapi „bulizós-ünneplős”
este elmaradt, mivel barátom is hallotta a hangomon, hogy ez nem épp a
legmegfelelőbb időpont erre az eseményre. Így körülbelül egy fél órás
könyörögés, és kérlelés után beadtam a derekam, miszerint vasárnap – azaz ma –
egy jó, forró tea mellett elmesélek mindent az elejétől a végéig, hogy Ő is egy
reálisabb képet tudjon kialakítani Jungkookról, hisz hajtotta a kíváncsiság,
hogy Ő is tudjon szomszédom kivoltjáról.
- Akkor nem is kertelnék, bele is kezdhetsz – ült le az egyik fa székre
az ebédlőben, miközben csillogó szemekkel figyelte lomha csoszogásomat a
konyhapultig, hogy elkészíthessem Jimin kedvenc ízesítésű teáját.
- Jó… - morogtam, miközben elszöszmötöltem a tea készítésével, ezzel is
húzva az időt. Barátom látta rajtam, hogy egyáltalán nem fűlik a fogam a
beszélgetésnek álcázott kihallgatáshoz, így hát nem is nyüstölt, ám arról
képtelenség lett volna lebeszélni, hogy a mai „tárgyalást” is elhalasszuk, így beletörődve
sorsomba, lebiggyesztett ajkakkal zörögtem-csörögtem a konyhában, majd ültem le
a vele szemben lévő székre. Pusztán egy bíztató mosolyt küldött felém, miközben
belekortyolt teájába, ám a kíváncsiságtól csillogó tekintetét egy pillanatra
sem vezette el rólam.
- Szóval… - kezdtem bele egy mély sóhajtás kíséretében a sztoriba, amit
picivel több, mint egy órán át taglaltam, teljesen az elejétől, egészen a mai
napi gondolataimig.
Jimin szótlanul ült velem szemben, folyamatosan fürkészve arckifejezésemet,
pusztán egyszer-kétszer emelve fel bögréjét a falapról. – Vélemény? – kérdeztem
összeráncolt szemöldökkel, miközben a „mese” kezdete óta először kortyoltam
bele egy hatalmasat az előttem levő csészéből, ezzel öblítve le a már
fájdalmasan száraz torkomat és nyelőcsövemet.
- Hát… - vakarta meg tarkóját. – Az őszintét megvallva, nem Ő a hibás –
mondta nyersen szemeimbe, mire félrenyeltem az épp úton lévő kortyot, ezzel
folyamatos köhögés közben tápászkodva fel picit székemről, szkeptikus
tekintettel figyelve Őt.
- Hogy mi? – eresztettem meg egy hitetlenkedő, kínos röhögést, ám amint láttam,
hogy erre egy arcizma sem mozdult, összeráncolt szemöldökkel vizslattam
íriszeit. – Te most ezt komolyan gondoltad? Sőt, még arra akarsz kilyukadni,
hogy hívjam át, és puszik meg virágok kíséretében boruljak le előtte, hogy
bocsásson meg bűneimért?
- Nekem egy szimpla bocsánatkérés is megfelel – mosolyodott el
féloldalasan. – Bár azt a puszit is megnézném... Főleg az Ő reakciójára lennék
kíváncsi. – sandított a fal felé fordulva, afféle „Én mindent sejtek, Te pedig,
aki átéli ezt az egészet, semmit.” somolygással.
- Park Jimin, te mégis mire akarsz kilyukadni, hm? – vontam fel
szemöldökömet kérdőn, mire Ő ismét rám elve tekintetét kezdte el ingatni fejét
jobbra és balra jelezve, hogy Ő aztán ártatlan, mint a ma született bárány. –
Akkor azt mondod, hogy… menjek át, és kérjek tőle bocsánatot? – sóhajtottam tanácstalanul,
tarkómat vakargatva mutatóujjammal.
- Igen. Most, itt előttem, Hyung. – bólogatott meggyőzően egy fülig érő
vigyorral ajkain, én pedig egy aprót szusszantva mérlegeltem magamban a
dolgokat. Makacs ember vagyok, ebből pedig következik az, hogy utálom bevallani
azt, hogyha valamiben én hibáztam. Viszont ebben, így ismét hallva elölről a
sztorit, kérdőjelezhetetlenül én voltam a ludas. Én utasítottam vissza minden
egyes kedves gesztusát már az elejétől fogva, én bántam bunkón vele, és ennek
fejében pedig én vágtam hozzá mindenféle csúnya dolgot, teljesen jogtalanul.
Mérhetetlen bűntudatot éreztem, hogy egy ilyen pitiáner tette miatt néztem le ennyire,
főleg úgy, hogy Ő azzal a tettével is pusztán jót akartam nekem, amit én vakon,
csak az én érdekeimmel foglalkozva egészen idáig nem vettem észre.
Épp fordultam már Jiminhez, hogy megköszönjem a segítségét, amikor is
váratlanul csöngettek. Jiminnel kérdő pillantások közepette néztünk egymásra,
majd gyors léptekkel indultam meg az ajtó felé, hogy minél hamarabb ajtót nyithassak,
az annak ellentétes oldalán álló, nem várt személynek.
- Yoongi Hyung… - vakargatta Jungkook a tarkóját, tehetetlenül állva az
ajtóm előtt, leszegett fejjel.
- I-Igen? – kérdeztem teljesen lefagyva, meg-megremegő hanggal. Ötletem
sem volt arra, hogy milyen indokkal jött át hozzám, így kérdő pillantásokkal
vártam azt, hogy végre kinyögje mondandóját a dús, vöröslő ajkain, amiket
folyamatosan harapdált, cincált fogaival.
Nemáááár hogy itt van vége!!!! Na most aztán nagyon ajánlom, hogy siess a kövi résszel! XD
VálaszTörlésSajnáááálom, de muszáj voltam itt abbahagyni. Kell az izgalom xD
TörlésMegpróbálok sietni, köszönöm hogy írtál <3
Ez az egyik kedvenc ficim! Abba ne hagyd soha! XD
TörlésEgyszer muszáj lesz sajnos...:c
TörlésDe nagyon örülök, hogy ennyire tetszik, sőt ez az egyik kedvenc ficid! Annyira jól esik... *-*
Mikor jön a köviii? ><
VálaszTörlésNagyon sajnálom a várakozást, részben az én hibám, részben nem.
TörlésPár hete elromlott a gépem - pont az utolsó pár sornál, pff -, így szervízbe kellett vinni, de ma már elméletileg ismételten visszakapom. Szóval remélem hogy hétvégén fogok tudni hozni új részt mindenből, igyekszem belehúzni! :D
Tényleg nagyon szerencsétlenül jött ki, de igyekezni fogok ígérem, nem hagylak téged/titeket cserben, nem lesz vége a ficinek mostanában... c: