Do I wanna know you? ~ Sugakook 1/?

„Min Yoongi” olvasom le a postaládámra írt nevet, ami már picit kopottan ugyan, de még mindig kitartóan ott díszelgett a fémdoboz tetején. Belekukkantottam, hátha kaptam valami levelet mondjuk valamelyik ismerősömtől, de kit is áltatok, a csekkeken kívül ismét nem érkezett semmi. Mit is várok? Jimin-en kívül körülbelül senkit se ismerek, ahogy Ők se engem. Halkan sóhajtottam egyet, majd felpillantottam az égre. Március közepe felé járunk, az idő viszont még mindig borús, csakúgy mint az én kedvem nap, mint nap. Visszatekintek az előttem lévő házra, amit egyedül birtoklok immár 6. éve. Pontosan, amint betöltöttem a 18. életévemet elhagytam a családi házat, és saját életet kezdtem itt, Busan-ban. Nem szerettem otthon lenni, rosszul éreztem magam még a saját családom közelébe is. Ez nem azt jelenti, hogy nem tartom már velük a kapcsolatot, igaz ritkán, de néha felhívnak, és megkérdezik a tipikus sablonkérdéseket – mit ettem, mi újság velem, esetleg még Jimin-ről is kérdeznek. Pontosan tudják, hogy nekem csak Ő van. Ünnepekkor – leginkább karácsony és szilveszter között – fel szoktam utazni anyáékhoz, de máskor nem igazán van lehetőségünk találkozni. Vagyis lehetőség az bármikor lenne, csak nem használjuk ki.

Lassan battyogtam be kicsi, számomra mégis otthonos lakhelyemre. Az előszobába nyíló konyhába érve a pultra tettem fekete színű, műbőrrel bevont táskámat, majd a nappaliba érve leheveredtem a kanapéra. Beletúrtam szürkés színű hajamba, és ismét egy sóhajt eresztettem ki kissé szétnyíló ajkaim között. Enni kéne valamit – gondoltam magamban. Pár perces „pihenő” után lomhán feltápászkodtam fekvőhelyemről, majd a hűtőhöz bandukoltam, ami kivételesen csurig volt élelemmel. Nem sokat eszek, ennek fejében pedig ritkán is járok el vásárolni, viszont pont a valamelyik nap tettünk egy utat a kisboltig Jimin-nel. Leginkább miatta mentem el, Ő az egyetlen ember, akit érdekel, hogy hogy vagyok, és aggódik miattam. Szívesen visz akárhova, ami a lakáson kívül van, hogy legalább 10 percre, de valamilyen szinten érintkezzek a külvilággal.

A hűtőt kinyitva két dologgal is szemeztem egyszerre: Jimin sütötte grill hús, vagy mirelit lasagne.  Mindkettőt kívántam és megbírtam volna enni külön-külön, ám egymás után már sok lett volna. Végül a grill hús mellett döntöttem, amit kivéve a hűtőből egyből a mikroba dobtam. Megvártam, míg egy sípolással jelezte a kütyü hogy végzett, majd kivéve a most már meleg ételt az asztalnál ülve fogyasztottam el. Amint végeztem elmosogattam, majd az órára pillantottam: este 8. Kint is sötét volt már, így úgy döntöttem, hogy a napot egy kellemes zuhannyal fogom zárni. Szobámba beérve az párnámhoz lépkedtem, amin ott pihent a reggel gondosan odakészített pizsamám. Még utoljára leellenőriztem, hogy minden nálam van-e, majd a fürdőbe lépve bezártam az ajtót. Tudom, hogy rajtam kívül senki sincs a lakásban, de már szokásommá vált bezárkózni. Levetkőztem, piszkos, aznapi ruháimat a szennyesbe dobáltam - szétválogatva a fehéreket a színes daraboktól -, majd be is léptem a zuhanyzókabinba. Behúztam az ajtót, majd a zuhanyrózsa alá álltam, és megnyitottam a csapot. A vízcseppek gyorsan szántották végig bőröm, néha-néha még össze is olvadtak, így egy hatalmas cseppet alkotva. Újra beletúrtam vizes hajamba, majd élveztem azt, ahogy a víz „lemossa” rólam az aznapi piszkot, és vártam hogy a cseppek majd betöltik azt az űrt, ami mindennap körbefogta lelkemet. A magányos űrt. 
Egyedül vagyok ebben a kibaszott világban. Mit tettem, ami miatt a személyiségemnek ilyennek kellett lennie? Hm, élet? Vagy akárki… megtudná nekem valaki magyarázni, hogy miért nem tud senki se szeretni? – Ezek mellett a gondolatok mellett törölköztem meg, majd újra a kanapémon kötöttem ki. Senki nem szeret, mivel nem engedsz senkit a közeledbe. És ha így folytatod nem is fog. – hosszan elgondolkodva a gondolatmenetemen rájöttem, hogy a belső hangoknak néha igazuk van. Muszáj leszek változtatni a viselkedésemen, ha nem akarom azt hogy a családomon és Jimin-en kívül senki se hiányoljon erről a bolygóról esetleg ha egyszer véget érne minden számomra. Reméltem, hogy lesz valaki, aki még így is fog szeretni. Aki visszahozza a kiskori, mosolygós Yoongi-t. Aki mellett 100%-osan felszabadult lehetek.
Akármennyire is nem mutattam, szerettem volna a régi ember lenni, de ez egyedül nem jöhet össze. Ezek mellett a gondolatok mellett szenderültem mély álomba a kanapémon fekve, lelkileg teljesen kimerülve.