Don't think of me as a patient! ~ V-Hope 1/?

Lassan lépkedtem a csendes, zöldre és kékre színezett csempével borított orvosi folyosón, kezemben a barna műanyag pohárkával, amiben a forró, barnás színű nedű volt megtalálható. Igaz, hogy a műszakom kezdetéig még csekély fél óra volt hátra, de jobban szerettem, ha az apró irodámban üldögélve lassan fogyaszthattam el az aznapi kávé adagomat, hogy a fáradtságot teljesen elűzve szemeim elől vághassak bele teljes erővel a munkám teljesítésébe. Picit maximalistának tűnhetek, mert végül is ki az a barom, aki reggel fél 6 környékén már bent toporzékol egy lepukkant klinika termében, de… erről szó sem volt, szimplán úgy gondolom, hogyha valaki elvállal, és belekezd egy hivatásba, akkor azt normálisan is végezze, nem szeretem azokat az embereket, akik összecsapott, már-már maguktól széteső munkákat adnak ki kezeik közül. 

Szuszogva kevergettem a vékony, fehér színű pálcával a sötét nedűt, ami a gyéren megvilágított szobában még inkább éjszínűre hasonlított, majd ajkaimhoz emeltem és egy nagyot kortyoltam belőle, ami miatt szinte a pohár fele kiürült, szemeimet pedig visszavezettem az előttem heverő papírokra, amiken a betegek szerepeltek név szerint. Olvasgattam az életükről szóló, pár mondatos összefoglalót, arról, hogyan és miért kerültek az árvaházba, majd áttértem a jelentkező tünetekre, ami alapján nagyjából be tudtam azonosítani a betegséget, esetleg betegségeket, amik szóba jöhetnek. Sokuknál „egyszerű” depresszió állt fent, amit meg is lehet valamilyen szinten érteni. Nem könnyű beletörődni – főleg nem orvosi segítség nélkül –, és feldolgozni azt, hogy egyik családtagod sem akart befogadni, ezért inkább a könnyebbik utat választották.

Kezeimbe fogva lötyögtettem meg a pohár alján maradt, pár cseppnyi tartalmat, majd hátradöntve fejemet ittam ki a maradékot is, és összegyűrve a poharat tökéletes pontossággal hajítottam azt a kukába, ami csont nélkül érkezett a szemetesláda aljára. Nyöszörögve álltam fel kényelmes székemből és kezdtem meg a munkámat, azaz a betegek meglátogatását. Az eddig is ápolt személyekkel kezdtem – név szerint NamJoon, WonShik és JinYoung. Mindegyikkőjükhöz benéztem, megkérdeztem őket az állapotukról, hogyan érzik magukat, vittem nekik reggelit, majd továbbindultam a többiekhez is, mivel jó pár fiatalt kell még kezelnem, bár a hosszú munkaidőm végett sietés nélkül is belefér az összes, sőt…

Lassan sétálva néztem a lapomat, hogy kihez kell következőnek bennem, és amint elolvastam ajkaim hatalmas vigyorra húzódtak, és megfogva az étkezős kocsi fogantyúját sebes léptekkel indultam meg az említett felé. Ajtaja elé érve még egyszer ellenőriztem a szobaszámot – amire szinte semmi szükség sem lett volna, mivel naponta többször is benézek ide -, és pár apró kopogás után be is nyitottam. A teremnek egy „lakója” volt – a két ágy ellenére -, aki belépésem előtt üveges tekintettel bámulta ölében lévő, összefont ujjait, viszont amint meglátott, minden megváltozott. Szemei felcsillantak, ajkaira szintén egy apró mosoly húzódott, arckifejezéséről pedig sütött a boldogság. Ujjait picit összeszorította, mintha izgulna a társaságomban, még mindig ezer wattos vigyorral bámulva rám.

- Taehyung! – kiáltott rám örömteli hangon, mire a szívem egy hatalmasat dobbant. Örültem, hogy valaki úgy szól hozzám – legalábbis így kettőnk között, más orvosok társaságában természetesen nem -, mintha szimplán barátok lennénk, akik összeülnek egy-egy kávéra. Lassan lépkedtem oda ágyához, majd ültem le rá, Ő pedig minden mozdulatomat kíváncsi tekintettel leste és várta, hogy mikor nyitom szóra ajkaimat.

- Szia Hoseok. – mosolyogva ültünk egymással szembe, majd kezemet sötétbarna, dús tincsei közé vezettem, és picit megcirógattam fejbőrét. A betegségénél nagyon fontos az, hogy jó orvos-páciens kapcsolat legyen kettőnk között, így ezeket a gesztusokat mindketten úgy fogtuk fel, mintha nagyon jó testvérek lennénk, akik között a kötelék elszakíthatatlan. – Tudtál aludni az éjszaka?

- Nem igazán. – biggyesztette le ajkait, én pedig megeresztettem egy halk sóhajt. Sajnáltam ezt a fiút, mert igaz hogy a gyengébbik fajta bipoláris zavarral küzdött, ám annak tünetei – mint például az alvászavar, saját maga leértékelése vagy az étvágytalanság – ugyanúgy erősen jelentkeztek, mintha a legerősebb félében szenvedne.

- Semmi baj, lefogjuk küzdeni. – mosolyogtam rá biztatóan, Ő pedig mélyen belenézett szemeibe. – Most viszont tudod hogy mi következik. – villantottam meg fogaimat, majd felállva az ágyból a fém járműhöz sétáltam, elvettem róla egy adag ételt és az ágya melletti asztalkára raktam. – Egyél, utána bevesszük a gyógyszereket, aztán tudsz még egy kicsit pihenni. – vezettem hátára kezemet és picikét megsimogattam, ezzel bíztatva, hogy forduljon a kis asztala felé, és ha nem is sokat, de egy minimális élelmet jutasson be szervezetébe. Fintorogva húzta el a száját amint meglátta a reggelijét, amit magába kénye gyűrnie, de végülis megértettem reakcióját. Hasonlóan reagáltam volna ha elém rakták volna ezt az…. akármit, amit kötelező szerűen kéne befalnom, mivel még én se tudtam kitalálni, hogy vajon miket dobálhattak rá erre a tányérra… de hát ez nem is az én munkakörömhöz tartozik.

- Hyung… segíts enni. – kért meg apró pírral arcán, mire kuncogtam egy aprót a zabálnivaló látványán, és egy széket kihúzva a sarokból ültem le ágya mellé.

- Ha segítek, megígéred hogy sokat fogsz enni? – Ő pedig engem fürkészve, apró mosollyal ajkain bólintott egy aprót. Nem hagyhattam ki ezt az ajánlatot, így kezeim közé fogtam az evőeszközöket, egy pici élelmet próbáltam rátenni a villámra a kés segítségével, majd kezemet alá tartva emeltem azt Hoseok ajkaihoz, aki készségesen kapta be, és nyammogta el róla a reggelit, én pedig derülten figyeltem, majd még párszor megismételtük ezt a folyamatot, de a hatodik falatnál már fent tartotta jobb kezét jelezve, neki ennyi bőségesen elég volt ebből az „étvágygerjesztő” reggeliből.

- Köszönöm szépen. – köszönte meg körbenyalva ajkait, ezzel is eltűntetve a maradékot szája környékéről, míg én visszatettem a tányért a fém kocsira, majd a gyógyszereivel indultam meg felé, mire halkan szusszantott, de tekintetét egy pillanatra se vezette el rólam, és a kezemben lévő hangulatjavítókról – mert igen, mindenféle hangulatstabilizálókat, antidepresszívumokat és hasonlókat kellett szednie ahhoz, hogy valamennyire visszatartsuk az erős hangulatingadozását, amivel ez az egész betegség jár.

Tenyerébe potyogtattam az apró, fehér bogyókat az előírt adagjának megfelelően, majd amint bekapta azokat egy pohár vizet nyújtottam felé azért, hogy könnyebben le tudja nyelni és gyomrába juttatni, a púpjára se kívánt orvosságokat.

- Rendben, most már kész vagyunk. – simogattam meg fejét ismét, míg Ő úgy bújt hatalmas tenyerembe, mint egy kidobott cica, aki örült annak, hogy végre egy szerető gazdára lelt egy hánytatott életszakasz után. – Viszont nekem mennem kell. – sóhajtottam egy picit fájdalmasan, hiszen nagyon a szívemhez nőtt ez a fiatal fiú. Bár, biztos voltam abban is, hogy neki nem úgy voltam fontos, mint Ő nekem. Ő csak a megmentőjére, hősére talált személyemben, ezért kötődött ennyire erősen, míg az én részemről… kistestvéremként, esetleg legjobb barátomnak tekintettem rá, pedig tudtam, nem szabadna. Egyszer kiteszi erről a helyről a lábát, azután pedig elköltözik és soha többé nem hallok felőle, az én szívem pedig olyan lesz, mintha egy tört szúrtak volna bele jó erősen, majd forgatták meg volna egyszer az egyik, egyszer a másik irányba.

Picikét megráztam a fejemet visszazökkenve a valóságban, mivel nem szabad ilyenekre gondolnom. Ez az élet rendje, biztos történt már ilyen mással is, mégsem halt bele – legalábbis… próbáltam magamat nyugtatni, hogy biztos így volt, ám semmi bizonyítékom se volt erre. Lassan feltápászkodtam helyemről viszont egy meleg érintést éreztem meg csuklómon, ami kényszerített arra, hogy a tulajdonosára pillantsak.

- N-ne menj… kérlek. – láttam meg magam előtt az immáron oldalán fekvő Hoseokot, aki kétségbeesett pillantásokat küldött felém, ezzel próbálva visszatartani, így muszáj voltam ajkaimra erőltetni egy aprócska mosolyt, majd leguggoltam hozzá, ezzel egy szintbe kerülve arcával.

- Tudod, hogy visszajövök. Ne aggódj, ma sem lesz ez másképp. – simítottam végig puha arcbőrén, Ő pedig egy apró nyüszítéssel fonta le ujjait csuklómról. Ismételten rámosolyogtam, kiegyenesedtem és megfogva a fémjármű fogantyúját indultam ki a szobából. Az ajtóban még egyszer utoljára visszapillantottam az ágyon fekvőre, amit rögtön meg is megbántam. Nagy, kiskutya szemekkel figyelte lépteimet, azoktól a pillantásoktól szívem pedig irtó heves dobogásba kezdett, és majd’ kiszakadt bordáim fogságából. Amint viszont kiléptem a magas műanyaglapon ismét magába fordult, és ujjait kezdte el birizgálni, fejét már-már belepasszírozva fehér párnájába.

Nem szerettem volna ezt a szomorú tekintetet látni… én a nevetését akarom hallani, és a csodálatos mosolyát akarom látni napi huszonnégy órában… ám sajnos az élet nem ilyen egyszerű. Főleg nem egy szülő nélkül nevelkedő, pszichésen beteg tizenévesnek.